Az elmúlt hétvégén édesanyám vidékről érkezett hozzánk látogatóba. Házi készítésű ételeket hozott, hogy a családunk friss és egészséges ételeket fogyaszthasson. Néhány napot töltött nálunk, majd vasárnap délelőtt elindult haza. 70 éves, és minden utazás egyre nehezebb számára. Amikor a buszpályaudvarra értünk, észrevettem, hogy rosszul érzi magát.
«Fiam, nem érzem jól magam» — mondta, miközben az arca elsápadt. Felajánlottam, hogy maradjon még egy napot, vagy menjünk vissza a kórházba, de ő makacs volt. «Muszáj hazamennem, nem maradhatok tovább» — válaszolta. Kétségbeesetten néztem rá, de nem tudtam meggyőzni. Ezért odamentem a buszsofőrhöz, és elmondtam neki a helyzetet: «Kérem, figyeljen oda édesanyámra, mert nem érzi jól magát. Csak nézzen rá néha útközben.»
A sofőr egy pillanatra elgondolkodott, majd azt mondta: «Talán jobb lenne, ha nem indulna el.» De tudtam, hogy anyám konok, és nem fog engedni, és ezt el is mondtam neki. Végül belegyezett: «Ne aggódjon, vigyázok rá.»
Amikor a busz elindult, szorongás fogott el. Nem tudtam megnyugodni, és még haza sem mentem. Egy közeli parkban ültem, próbálva elterelni a figyelmemet, de folyamatosan aggódtam. Nem sokkal később megszólalt a telefonom. «Jó napot, én vagyok a buszsofőr. Ne aggódjon, minden rendben van, de útközben édesanyja állapota rosszabbodott, ezért bevitük a legközelebbi kórházba. Az orvost is hozzáadtam.»
Amikor az orvos beszélt hozzám, elmondta, hogy anyámnak azonnali orvosi segítségre volt szüksége, és ha a sofőr nem cselekszik, súlyos következmények is lehetnek. Azonnal útra keltem, hogy mellette legyek. Szerencsére most már jól van, de soha nem fogom elfelejteni azt a buszsofőrt, aki letért a kijelölt útvonalról, és egy pillanatig sem habozott, hogy az édesanyámat kórházba vigye.
